Az AMV jelentésébe most nem mennék bele, mert nem értek hozzá, valami anime movie video? Mindegy, lusta vagyok most Googlézni, ehelyett lepötyögtem azt, hogy lusta vagyok, így kivédtem a támadásokat. Szóval, vannak Magyarországon profi AMV vágók (ebből versenyek vannak), én is ismerek egyet (talán most már kettőt Soa Márk személyében, a mostani műve a szívemig hatolt ^^ ) és linkelném is, hogy milyen nagyszerű mester, aki már tanítja is a kicsi nindzsákat vágni :)

Soa Márk oldala itt elérhető, itt lehet a teljes leckét elsajátítani!

AMVs blog alapra visszatekintés alkalmából most tutorialt fogok csinálni kawaii desukáknak :3

1. Szedj le valami szart youtuberól lényeg “anime” legyen.
2. Csináld HD-ba különben nem érsz semmit.
3. Nézd meg Soa Márk blogját a további leckékért és a remekműért, amiért ez a bejegyzés létrejött!
 

Íme a kritkám a művész úr videóanyagáról, Soa Márk blogján megtekinthető maga a videó is!

Eddig nem szerettem volna lényegi kommentet ehhez hozzáfűzni, de most ráérek annyira, hogy más szemmel is elemezhessem ezt az alkotást.

Megpróbálok kronológiai sorrendben haladni az elemzéssel.

A feketéből való beúsztatás egy remek effekt annak kifejezésére, hogy itt bizony valami kezdődni fog, a semmiből lesz valami. Ennek a beúsztatásnak viszont teljesen más szerepe is van, mégpedig a dráma nagyfokú emelésére, ami az első másodpercekben elég erőteljesen megindítja a kezdő érzelmeket a néző szemében. Az első kivilágosodással együtt egy fekete embert láthatunk. fekete-fehér színkompozícióban, aminél drámaibbat alapjáraton sem lehetne elképzelni, de a velődig hatoló szomorú, kétségbeesett, posztapokaliptikus hang már tényleg, rögtön a videó kezdetekor olimposzi magasságokba emeli a dráma és a kétségbeesés görbéjét. Ami ennél is jobban meghatja a nézőt, az az ismétlések, egy-egy újabb képkockával kiékelve. Fantasztikus, ahogyan a csontodba hatol a tehetetlenség és ennek felismerése: Nem tudsz segíteni rajtuk.

Mert bizony többen vanank. Az egész képsornak a jelentése egy önmagunkban található éles ellentét a valós énünkkel, amivel meg kell birkózni a nehéz helyzetekben. Látszódik ahogyan a főszereplő nem tud dűlőre jutni a saját maga által felépített, skizofrén világban. Egy olyan helyen, ahol a szomorúság önmagában színezi szürkére a teret és ezzel együtt az időtlen időt.

Ahogy haladunk előre, egyre jobban érezni a sokkot, amit ez a szerencsétlen ember önmaga árnyékában élt meg, az elmúlt 20 másodpercben. Drámai változások csak ez után következnek, a feje oldalra billen, ami a megadás jele: Felismerte, ő már kevés a helyzet kezeléséhez.

Egy álomvilágba menekül, ahol a színeket egy hatalmas sötétség öleli körbe. Önmagát egyszerre úgy látja mint egy elesett asszony és a másik énje, ami próbál talpon maradni pedig egy megtört hős. A jelenet első felében még nehezen értelmezhető az aerodinamikus, fehér orrú és piros lábbeli szerepe és úgy gondolom (bár lehet ez csak az én tudatlanságomnak köszönhető), erre később sem derül fény. Ahogyan közeledik a kép láthatjuk, hogyan körvonalazódik ki előttünk eme elhagyott gyermeki lélek.

Hirtelen képkockaváltással a rendező a hirtelen feltörekvő fájdalmat és az ezzel járó torokgyulladást szerette volna érzékeltetni, úgy gondolom, hogy ezen nyelv nélküli, megrendült arc a legjobb választás volt erre a feladatra. A lélek háborúja ez, melyet végül elnyel a sötétség, újra, mindezt a film közepén! Fantasztikus!

Váratlan fordulatként visszatérünk az álomvilágban. A mára teljesen megkergült fekete, aki fehér nőnek képzeli magát, egyre kisebb mértékben enged betekintést nyerni a saját elmeállapotában. A fantasztikus kamerakezelésnek hála jól érezhető, hogy mi bizony sokkal kíváncsibbak vagyunk a torokgyulladásra, mint amennyire távol szeretne minket tartani tőle, nehogy elkapjuk, de végül a kíváncsiságunk győz. Amikor az ember (jómagam legalábbis így éltem át) meglátja szerencsétlen pára torkát, egy nagy nyeléssel próbál védekezni. Megdöbbentő hatások és érzelmek törtnek elő: IGEN! Ez az a szájüreg, amit látni szerettem volna!

Változik a kameraállás. A békaperspektíva apróvá tesz minket, így érzékelteti, hogy bármekkora problémánk is legyen, eltörpül amellett, mint amilyen nehéz lehet tartani egy ilyen nagy lábú, páncél ruhát viselő csajt.

Drámai lassítás következik, így mindenki számára átérezhető marad a jelenet, nem maradhatunk le egy másodpercnyi szenvedésről sem, ez a műalkotás bizony a szívedet szólítja meg és hívja harcba! Szívbe markoló hangok, ahogyan az álom egyre inkább kezd a valóság metaforája lenni: Elvesztettünk saját magunkból egy darabot és hiába hívjuk vissza, örökre elment. Bámulatos…

De el kell engednünk, kezelni kell a torokgyulladásunkat és torkunk szakadtából jelezni fájdalmunkat, ami miatt nincs nyelvünk és nem érezzük az ízeket. Az íz hiánya jelen esetben a színtelen valóságot képezi, amit még az álomvilágot is elnyomja egy szomorú, depressziós világba.

A szemöldök életérzés újabb, fantom fájdalmat generál ami miatt a sötétség az utunkba áll. Hiába minden törekvés, a saját elménk is cserben hagy. Újra távolodik a kép, de nem, még mindig a szájüregen van a hangsúly. De ekkor már gyanakodhat a néző, hogy egy hatalmas jégkrém volt a ludas, ami befért a szájba. Az alsó fogak a hidegtől visszahúzódtak így biztonságosnak tűnt a hatalmas jégkrém elfogyasztása, de a torok gyengének bizonyult. Az a legszebb az egészben, hogy a rendező olyan jól felépítette a jelenetet, hogy erre a szkeptikus néző is azonnal rájön. Bámulatos, le a kalappal.

A rendező át akarta adni a dramaturgiában rejlő energiákat, így rángató mozgást adott az elhalt személyiségnek. “Bizony én a te részed voltam, de már nem vagyok az, mert ronda vagy és csúnya a cipőd”.

Mikor erre rádöbbent a még élő skizofrén “én”, tágra nyíltak a pupillái és olyan érzelmek dúltak benne, mint Luke Skywalkerben, amikor megtudta ki az apja. Ilyesfajta profi filmes párhuzamot ritkán láttam eddig életemben, és igen, a jobbtól nem szégyen lopni.

A zeneváltás megmutatja, hogy egy szimpla torokgyulladás mekkora változásokat eszközöl az ember életében és álmaiban egyaránt, míg végül a sötétség győz, a remény csillagában.

Én rengeteget tanultam ebből a műből. Átéreztem a szereplő debilitását, majd minden érzelmét, a szeretettől a gyűlöletig, a szomorúságtól az önfelismerésig és a haláltól való félelmet is. Remélem sok ilyen alkotás születik még, ilyen kisfilmekre szüksége van a modern társadalmaknak, hogy felismerjük az önmagunkban rejlő végtelen lehetőségeket és ne féljünk megvalósítani az álmainkat… Ne egyetek sok fagyit, de ezt csak képletesen gondoltam, ahogy a mű is egy mitikus világba kalauzolt el minket.


A videó, amiért a komment készült itt olvasható.